Családállítás
A családállítás módszerének működési alapelve a fenomenológiai megközelítés. A fenomenológia szó a kislexikon szerint "közvetlenül észlelhető dolgok leírása".
A fenomenológiai szemlélet a filozófia területéről érkezett a pszichológiához. A személyiség-lélektanban a fenomenológiai megközelítés a személyek szubjektív tapasztalatára helyezi a fő hangsúlyt, mely tapasztalatok mentén minden személy a maga egyedi módján észleli a körülötte lévő világot. Az élmények szubjektív megtapasztalása következtében alakul ki a személyiség egyedisége, vagyis az egyes személyek sajátos, egyéni eltérései és jellegzetességei. E szemlélet követőinek alapvető kiindulópontja, hogyan lehet és kell megérteni az embereket az alapján, ahogyan látják önmagukat és a körülöttük lévő világot.
Habár az észlelési mód mindig egyéni, a megértési folyamatban mégis megpróbálhatjuk követni a másik ember szubjektív élményeinek egyéni jelentését és azok szerveződését.
Ha meg akarunk ismerni valamit a fenomenológiai megközelítés szerint, első lépésben el kell felejtenünk mindent, amit eddig arról tudtunk. Ez nagy önfegyelmet igényel. Egy teljes belső ürességet kell elérnünk ahhoz, hogy be tudjuk fogadni azt, amit tapasztalunk. A másik fontos tényező, hogy szándékmentesen álljunk a megismerés elé. Ne legyen szándékunkban semmi. Ez egy rendkívül kiszolgáltatott állapotba visz bennünket, ugyanakkor ez az üres, kiszolgáltatott állapot adja meg a felismerést, arra, ami van.
Ha családállítást végzek, minden esetben ebből a szándék nélküli, üres állapotból indok ki. Nincsenek bennem sémák, amelyek eddig már működtek ilyen esetekben, nem gondolok semmire, nem hasonlítom egyik helyzetet a másikhoz. Így meglátom azt, ami valójában van a kliensem életében.
A családállítás egy úgynevezett morfogenetikus mezőben kel életre. Ezt a mezőt Rupert Sheldrake tanulmányaiból ismerhetjük alaposabban. Azt mondja, ez az energiamező bizonyos szerkezeteket rögzít. Ha egy új kristály alakul ki ugyan abból a kötésből, annak már van előzetes mintája, amit követni fog.
Talán így van ez a családokban is, a sorsok is eszerint alakulnak.
Vannak olyan minták, amelyeket meg kell szakítani. Ehhez nagy bátorságra és nyitottságra van szükség. Van úgy, hogy a lélek még nem érkezett el abba az állapotába, hogy felismerje, ami van.
Az odatartozás joga: a kiterjesztett család (klán) minden egyes tagjának egyenlő joga van ahhoz, hogy a többiek a családhoz tartozónak ismerjék el. Ha valakit kitagadnak, azaz bármilyen okból úgy élnek, éreznek, viselkednek, mintha az illető nem létezne, ez a törvény sérül meg.
A hely törvénye: a családi lélekben, avagy mezőben minden egyes családtagnak megvan a generációs létra, és a létrafokon belül is az érkezési sorrend szerinti helye, és csak akkor élhet jól, ha érzelmi megélésében is ezen a helyen áll. Azaz például nem pótol társat, szülőt, nem avatkozik bele gyermekként a nagyok sorsába, és főleg át tudja élni, és el tudja fogadni, hogy ő a kicsi a nagyok alatt lévő létrafokon, akiktől az életét kapta.
A kiegyenlítés törvénye gondoskodik az adok-kapok egyensúlyáról. Ez a törvény azt mondja, hogy a jóból és a rosszból is mindenkinek adni és kapni kell egy kapcsolatban. Tehát, ha valaki jót tesz a másiknak, annak kötelessége azt visszaadni, és még egy kicsit többet. Ettől a másik ismét "adósnak" érzi magát, és újból jót tesz a másikkal. Ugyan így a rosszal is. Ha rosszat kaptam, kötelességem azt visszaadni, - csak egy kicsit kevesebbet - hogy a másik érezze a fájdalmat, amit okozott.
A rendszer-lelkiismeret létezése viszont teljesen új megfigyelés: ha valakivel valami életbevágóan rossz történik, vagy nehéz sors jutott neki, akkor egy később született másik tag ugyanúgy él, érez és viselkedik, mintha az a rossz dolog vele történt volna meg. Mintha átvette volna az illető sorsát, fogadalmat téve a lelkében: „inkább én, mint te”, vagy „követlek a rossz sorsba/betegségbe/halálba”, vagy „majd én átélem helyetted”, vagy „vezekelek helyetted”. Ehhez nem kell, hogy ismerje a nehéz sorsú klántagot, vagy egyáltalán tudjon a létezéséről.